Azt kell mondjam, ez a film nem hasonlít semmilyen másik filmre sem, amit eddig láttam.
Ez jórészt a témája miatt van. Csináltak már jónéhány filmet fogyatékkal élő emberekről, de az ő szexuális életüket, a magánéleti küzdelmeiket diszkréten a háttérbe szorították. Azt hiszem, ez a dolog úgy működik, mint ahogy mondjuk az akciófilmekben a főhösnek soha nem kell pisilnie; ilyen egyszerűen nem létezik. Ez a film viszont éppen az eddig háttérbe szorított témáról szól. Adott Mark O'Brien, aki költő és újságíró, és aki 6 éves korában gyermekbénulást kapott. Bár túlélte, azóta napjai nagy részét vastüdőben kénytelen eltölteni, egyébként megfulladna, a gépen kívül tölthető idő számára maximum órákban mérhető. A vastüdőnek a neve és a kinézete is visszataszító, a hangja is rémes, őszintén fogalmam sincs, hogyan lehet uszkve 20 órát eltölteni benne nap mint nap, de aki erre van kényszerülve, az - gondolom én - kénytelen megbarátkozni a helyzettel. Mint ahogy azzal is, hogy ha az ember állandó gondoskodásra szorul, mert semmit sem tud mozgatni magán a fején kívül, akkor az intimitás nem létező fogalommá válik. Ha telefonálsz, mindenki hallja amit mondasz, ha leírsz valamit az írógépeden, azt mindenki elolvashatja aki belép a szobába, és a mosdatás, az öltözködés, az evés, az ivás, az ürítés mind-mind közkinccsé válik. A szülők dolga, a gondozó dolga, a kórházi ápoló dolga. Mindenkié, éppen csak nem a tiéd. Nincs olyan, hogy magánügy, maximum gondolatban. Csakhogy a test megköveteli a magáét, ahogy a lélek is, és bár Mark hithű katolikus, 38 éves korára eljut odáig, hogy szeretné megismerni a testi szerelmet.
Az igazi Mark O'Brien
Habár a témát illetően elképesztő módon teli van szorongással és félelemmel, mégis eljut egy szexterapeutához, Cheryl Cohen-Greenhez. Aki határozottan nem prostituált, bár elsőre könnyű összetéveszteni a kettőt, ahogy Marknak sikerül is. Ettől a találkozástól fordul meg a főhős élete, és bizonyos értelemben a terapeutáé is. Nem mellesleg, a történet igaz, és az alapját egy cikksorozat adta, amit Mark írt és jelentetett meg a Cheryllel történt találkozásairól 1990-ben.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy a téma kétségtelenül érzékeny mivolta ellenére is sikerült elkerülnie a közönségességet. Teljesen meztelenül csak az egyébként csodálatosan játszó Helen Hunt mutatkozik, aki a terapeutát játssza, de ennél a szerepnél furcsa is lett volna, ha szemérmeskedik. Természetesen van a filmben szex, hogy milyen, azt mindenki ítélje meg maga, de azzal nem árulok el túl sokat, ha elmondom: nem szabad szokványos szerelmi csatákban reménykedni.
John Hawkes, aki Markot játssza, ragyogóan teljesíti a feladatát. Egyetlen másodpercig sem jutott eszembe a film közben, hogy ő egy színész, és igazándiból képes ám mozgatni a karját meg a lábát, csak most a szerep kedvéért nem teszi. Amit és ahogyan csinál, annyira hiteles, hogy a csalás lehetősége fel sem merül. De tőle, a főhőstől eltekintve is, nagyon jó szereplőgárdát sikerült összevadászni erre a filmre, mindenki a helyén van. A film talán egyetlen fiktív szereplője Brian, a pap (William H. Macy), ő konkrétan nem létezik, de de a karakter sok derűt visz a filmbe. Ő a katolikus pap, aki a dogmák mögül kilépve képes emberként viselkedni, aminek még csak nem is az a fő bizonyítéka, hogy sörözik és bagózik, hanem ahogy Mark küzdelméhez viszonyul. Csak azt az egyet sajnálom, hogy Helen Hunt nem kapta meg ezért a szerepért az Oscart (bár a jelölésig eljutott), mert megérdemelte volna.
Egyetlen negatívumot tudok felróni a készítőknek, mégpedig azt, hogy Mark gyerekkora, a szüleihez, testvéréhez való viszonya sajnálatosan kevés teret kap a filmben. Pedig érdekelt volna, és talán fontos is lett volna, de sajnos néhány mondattal letudták a témát.
Mindennel együtt, a filmet nem ajánlom azoknak, akik pörgős jelenetekre és hatalmas érzelmi viharokra vágynak. Ez a film finom és elegáns, időnként vicces, időnként torokszorító, mindkét érzelmet pontosan és éppen a kellő mennyiségben adagolva.