Ha nagyon röviden szeretném megfogalmazni ennek a bejegyzésnek a lényegét, akkor azt mondanám: úgy vagyunk szocializálva, hogy a végén mindig győz a jó.
Gyerekkorunkban az összes mesének az a vége, hogy a jó győz, és a gonosz pórul jár. Piroskát kivágja a farkas hasából a vadász, és köveket rak a helyére, így farkas beleesik a kútba. Jancsi és Juliska szerencsésen megmenekülnek, még meg is gazdagodnak, a gonosz boszorka bezzeg hamuvá ég. És így tovább. Felnőttkorunkban pedig egyrészt a filmek erősítenek rá erre - a legtöbbnek a vége happy end, főleg ha hollywoodit nézünk - másrészt a könyvek. A nem "boldog végre" végződő sztorik a megjegyzendő kivételek.
Ha rosszul megy a sorunk, balszerencse ér balszerencsét, és úgy érezzük, ezt nem érdemeltük meg, barátaink azzal biztatnak: majd jobb lesz! Végül úgyis ki fog sütni a nap! Ha a rossz, romboló, negatív élethelyzet évekre állandósul, akkor a következő a szentencia: rossz dolgok azért történnek veled, mert ezekből tanulnod kell, és ha ez megtörténik, akkor utána mindjárt kisüt a nap - tehát győz a jó.
Egész életünket így éljük le. Még a halálunkra is úgy gondolunk, hogy esetleg sokat szenvedünk a halálunk pillanatáig (ha mondjuk betegek vagyunk), nade utána! Utána az életünkben elszenvedett sérelmeinkért, sikeresen megharcolt csatáinkért, nemes tetteinkért, áldozatainkért vár a jutalom, mennyországi vakáció, esetleg magasabb rendű újjászületés képében, kinek-kinek hite szerint.
És nem tudunk mit kezdeni azokkal az élethelyzetekkel, amikor kiderül, hogy ez a "végén győz a jó", és bármi történik, mi végső soron csak jól járhatunk, mert minden a javunkat szolgálja szöveg - egy nagy humbug. Azért találtuk ki, hogy ne érezzük olyan pocsékul magunkat a valóságban. Mert tényleg, vannak olyan helyzetek, amikből tanulnunk kell, és miután tanultunk belőle, utána nekünk tényleg jobb lesz. De van olyan is, amikor nem lesz jobb. Vagy esetleg rosszabb lesz. Van olyan, hogy megvívunk egy csatát, minden lehetséges erőnket bevetve, és győzünk. És van, amikor hiába vetünk be minden lehetségest, akkor is veszítünk. Nincs mindig happy ending.
Tessék tudomásul venni: nem győz mindig a jó. Ezt csak a mi elkényelmesedett, túlságosan európai, és túlságosan kényelmes fotelben ülő gondolkodásunk veszi magától értetődőnek, mert mi ebben nőttünk fel. És a legtöbb ember, akit egy-egy tragédia nem rángat ki ebből a szemellenzős vakságból, tényleg elhiszi ezt.
Az ilyen emberek a - némi képzavarral élve - legnagyobb kispolgárok. Nekik általában az örökös happy ending mellett még az is meggyőződése szokott lenni, hogy az, hogy mi történik veled, rajtad múlik, illetve, hogy senkire sem raknak nagyobb terhet, mint amekkorát elbír. Ezeknek a témáknak a kivesézése azonban egy másik blogbejegyzés témája lesz.
