A film, aminek elrontották a címét. Helyesen ez lett volna: Az X polgártárs után folytatott nyomozás nehézségei.
Node lássuk bővebben: az 1980-as években a Szovjetúnióban nem voltak sorozatgyilkosok. Ahogy a bölcs vezérek annyi minden mást, ez is presztizskérdésként kezelték, és ahogy a filmben el is hangzik, az ilyesmi csak a dekadens Nyugaton fordulhatott elő. A szovjeteknél nem. Punktum.
Pedig Andrej Csikatilo talán az egyik legvéresebb kezű sorozatgyilkos volt a világon: 53 embert ölt meg uszkve 10 év alatt, és ezek többsége kiskorú volt. Hogy miért tette? A válasz sírnivalóan egyszerű: impotens volt. Nem állt fel neki, és ez lelkileg és agyilag teljesen hazavágta. Csak akkor volt képes szexuális örömöket átélni, ha gyilkolt, méghozzá kegyetlenül, áldozatait megcsonkítva és időnként részben elfogyasztva. Az első néhány gyilkosság ugyan még okozott neki némi lelkiismereti nehézséget, de aztán mondhatni belejött, és onnantól számára teljesen rendben volt az, hogy a szexuális kielégültsége emberéleteket (gyerekéleteket!) követel. Csikatilo a szó eredeti értelmében véve szörnyeteg volt. Maradtak fent róla képek és videófelvételek, és bár nem tudom, hogy nem-börtöntöltelékként hogyan nézett ki, élete vége felé egyértelműen látszott rajta, hogy nem épelméjű.
A probléma az, hogy ebből a filmben semmit nem látunk. Nem az őt játszó Jeffrey DeMunn a rossz, hanem a direkció, amit kapott. Ugyanis nem egy véreskezű, bomlott elméjű gyilkost játszatnak el, hanem egy megtévedt szerencsétlent, aki éppenséggel, mondhatni mellesleg gyilkolni szokott. Mi nézők a következő dolgokat tudjuk meg Csikatiloról: a felesége lenézi az impotenciája miatt, a gyárban megvetik, mert rosszul végzi a munkáját, és úgy általában lerí róla, hogy egy rakás szerencsétlenség, teljes csőd az élete. Aki úgy ül le ezt a filmet megnézni, hogy előtte nem olvasott az esetekről, azt képzelheti, hogy Csikatilónak fogalma sincs arról, mi történik vele és miért, mert annyi esze sincs, hogy ezt átlássa. Sem az áldozatok kiléte, sem a hozzátartozók, sem maga Csikatilo élete nincs kibontva. Előbbiekre lassított felvételű másodperceket, utóbbira pedig mindössze perceket áldoztak a filmben.
Annál nagyobb figyelmet kap a nyomozás menete és a nyomozók élete. Kétségtelen, hogy rendkívüli nehézségekkel kellett szembenézniük, hiszen a propaganda volt az első és mindenek felett álló szempont. Ezért eshetett meg az, hogy egyszer sem figyelmeztették az embereket arra, hogy sorozatgyilkos van a környékükön, és sohasem vettek igénybe semmilyen külső segítséget. Csikatilot kétszer kapták el, és a történtek fényében enyhe kifejezés erre azt mondani, hogy ez a sors fintora. Ugyanis elsőre részben azért engedték el, mert a vércsoport-meghatározás tévedett, részben pedig azért, mert párttag volt. Szinte minden a kezére játszott, és még hosszú évekig folytathatta az öldöklést zavartalanul.
A film annyira a nyomozásra koncentrál, hogy maga az elkövető, az áldozatok, az egész történet rettenete elsikkad és súlytalan marad. Csikatilo - pontosabban DeMunn - arca többnyire teljesen rezzenéstelen, csak egyszer mutat emberi érzelmeket, amikor az ő elemzésére felkért pszichiáter (szovjet viszonylatban tuti, hogy ő volt az első profilozó) szembesíti azzal, amit róla évekkel az elfogása előtt leírt. Akkor megtörik és bevall mindent sírva, szinte szánom, hogy milyen emberi. Csakhogy nem ennek kéne történnie! Megvetést, haragot, undort szeretnék érezni, hiszen minden idők egyik legkegyetlenebb gyilkosát kapták el, aki gyerekeket kínzott, erőszakolt és ölt és részben evett meg, ehelyett azt kapom, hogy ó szegény, világ életében a saját fantáziavilágába volt bezárva, mert őt senki nem értette meg, és most zokog. És így nem áll össze a kép.
Csikatilo tevékenységének lényegét, az elborult kegyetlenséget egy az egyben kihagyták a filmből, tetteinek legmerészebb érzékeltetése egy vértől csöpögő száj két másodpercig. Egy dokumentumfilmbe több feszültséget tesznek, mint ebbe az alkotásba. Ez a film egyvalamire jó, el lehet morfondírozni azon, hogy milyen hihetetlenül sokat számít a hatalom és a kapcsolatok, főleg egy kommunista országban, ahol a szakmaiság annyira alsóbbrendű kérdés, hogy szinte nem is létezik.
