Tavasszal rossz időszakom volt. Rengeteg munka, az irodában teljes fejetlenség, nagyon is fenyegető családi gondok, magánéleti nyűglődés, szóval mondom, rossz időszakom volt. És nagyon-nagyon sajnáltam magam, hogy ilyen szar semmi kis életem van, nincs pasim, nincs pénzem, csúnya is vagyok, áh, nekem semmim sincs, nem is érdekel semmi, legjobb lenne meghalni!
Aztán találkoztam egy velem egykorú nővel, akinek parókája volt. Jó paróka, ugyanis nem rikít kilométerekről, hogy nem igazi a haja, csak ha jobban, alaposan megnézed, akkor tűnik fel, hogy túl sűrű, és sehol sem látszik az a pont, ahol a haj kinő a fejbőrből. A paróka viselőjénél mellrákot diagnosztizáltak. Műtötték, kemózták. Férje, gyereke nincs, idős édesanyjával él, és ráadásul nagyon beteg, bár ez akkor a parókát leszámítva nem látszott rajta. Nem is a betegségéről beszélgettünk, teljesen másról, de ezek a gondolatok közben végigcikáztak a fejemben. Olyan volt, mintha pofon ütöttek volna.
Hirtelen kétféle érzés tört elő belőlem. Egyrészt nagyon szégyelltem magam, amiért - hozzá képest - pitiáner problémák miatt eszem magam egyfolytában. Másrészt pedig elöntött a hála azért, amiért nem vagyok ilyen beteg. Furcsa dolog, de így volt, egy pillanat alatt más perspektívát kapott minden.
Nincs pasim? Majd lesz! Nincs pénzem? Szerzek! Gondjaim vannak? Megoldom!!! Mert az én életemet nem veszélyezteti semmi, én nem vagyok rákos, én egészséges vagyok - na jó, nagyjából egészséges -, élek, és jelen állás szerint számíthatok arra, hogy évek múlva is élni fogok! Vehetek tartós tejet! Tervezhetek majd egyszer családot, felújíthatom a lakásomat! Várhatom a kedvenc írom legújabb könyvét, a következő filmpremiert, várhatom a jövőmet, és mindezt a legnagyobb lelki nyugalommal tehetem meg. Az istenit a nyavalygós fejemnek, hát létezik annál csodálatosabb dolog annál a tudatnál, hogy folytathatom tovább? Hogy elbuktam, és hibákat követtem el, és elveszítettem, és elrontottam, sőt néha iszonyúan elcsesztem - de van időm és van lehetőségem tovább folytatni, helyrehozni, másképpen csinálni? És én semmivel, egy micurkányival nem vagyok se jobb, se rosszabb annál az embernél, akinek erre nincs, vagy csak nagyon feltételesen van lehetősége.
Hirtelen hálás lettem a gondjaimért, még ha időnként nagyon nyomasztanak is, még ha úgy látom is, hogy képtelenség őket megoldani, és soha nem lesz jobb. Még akkor is, mert ott volt előttem a bizonyíték, hogy van ennél sokkal lejjebb, van ennél sokkal rosszabb. Nekem legalább a puszta életben maradásomért nem kell küzdenem, és ez nem kicsi dolog, mert velem is ugyanúgy megeshet, mint akárki mással.
Szerencsés vagyok, életben vagyok, boldog vagyok.
