HTML

mindenannyi

"Dehát ez már csak ilyen. Pörög a tízcentes, és tótágast áll a világ."

Friss topikok

  • Perde Dóra: Ütős. Remélem, jól vagy. (2017.12.13. 13:06) Ambivalencia
  • Lupuslány: Amikor a poszt végére értem, be kell vallanom, hogy lassan, elismerően tapsolni kezdtem. Hogy erre... (2016.09.01. 21:41) Sorminta
  • Gringo: @Haloperidol: mert annak a gyereknek a gyiviben sokkal jobb helye van, ugye? (2014.11.11. 19:08) A Pride - és ha én is meleg lennék?

Címkék

A film, aminek elrontották a címét. Helyesen ez lett volna: Az X polgártárs után folytatott nyomozás nehézségei.

Node lássuk bővebben: az 1980-as években a Szovjetúnióban nem voltak sorozatgyilkosok. Ahogy a bölcs vezérek annyi minden mást, ez is presztizskérdésként kezelték, és ahogy a filmben el is hangzik, az ilyesmi csak a dekadens Nyugaton fordulhatott elő. A szovjeteknél nem. Punktum. 

Pedig Andrej Csikatilo talán az egyik legvéresebb kezű sorozatgyilkos volt a világon: 53 embert ölt meg uszkve 10 év alatt, és ezek többsége kiskorú volt. Hogy miért tette? A válasz sírnivalóan egyszerű: impotens volt. Nem állt fel neki, és ez lelkileg és agyilag teljesen hazavágta. Csak akkor volt képes szexuális örömöket átélni, ha gyilkolt, méghozzá kegyetlenül, áldozatait megcsonkítva és időnként részben elfogyasztva. Az első néhány gyilkosság ugyan még okozott neki némi lelkiismereti nehézséget, de aztán mondhatni belejött, és onnantól számára teljesen rendben volt az, hogy a szexuális kielégültsége emberéleteket (gyerekéleteket!) követel. Csikatilo a szó eredeti értelmében véve szörnyeteg volt. Maradtak fent róla képek és videófelvételek, és bár nem tudom, hogy nem-börtöntöltelékként hogyan nézett ki, élete vége felé egyértelműen látszott rajta, hogy nem épelméjű.

 1547.jpg

 

A probléma az, hogy ebből a filmben semmit nem látunk. Nem az őt játszó Jeffrey DeMunn a rossz, hanem a direkció, amit kapott. Ugyanis nem egy véreskezű, bomlott elméjű gyilkost játszatnak el, hanem egy megtévedt szerencsétlent, aki éppenséggel, mondhatni mellesleg gyilkolni szokott. Mi nézők a következő dolgokat tudjuk meg Csikatiloról: a felesége lenézi az impotenciája miatt, a gyárban megvetik, mert rosszul végzi a munkáját, és úgy általában lerí róla, hogy egy rakás szerencsétlenség, teljes csőd az élete. Aki úgy ül le ezt a filmet megnézni, hogy előtte nem olvasott az esetekről, azt képzelheti, hogy Csikatilónak fogalma sincs arról, mi történik vele és miért, mert annyi esze sincs, hogy ezt átlássa. Sem az áldozatok kiléte, sem a hozzátartozók, sem maga Csikatilo élete nincs kibontva. Előbbiekre lassított felvételű másodperceket, utóbbira pedig mindössze perceket áldoztak a filmben.

Annál nagyobb figyelmet kap a nyomozás menete és a nyomozók élete. Kétségtelen, hogy rendkívüli nehézségekkel kellett szembenézniük, hiszen a propaganda volt az első és mindenek felett álló szempont. Ezért eshetett meg az, hogy egyszer sem figyelmeztették az embereket arra, hogy sorozatgyilkos van a környékükön, és sohasem vettek igénybe semmilyen külső segítséget. Csikatilot kétszer kapták el, és a történtek fényében enyhe kifejezés erre azt mondani, hogy ez a sors fintora. Ugyanis elsőre részben azért engedték el, mert a vércsoport-meghatározás tévedett, részben pedig azért, mert párttag volt. Szinte minden a kezére játszott, és még hosszú évekig folytathatta az öldöklést zavartalanul. 

 

dip002cx-killer.jpg

A film annyira a nyomozásra koncentrál, hogy maga az elkövető, az áldozatok, az egész történet rettenete elsikkad és súlytalan marad. Csikatilo - pontosabban DeMunn - arca többnyire teljesen rezzenéstelen, csak egyszer mutat emberi érzelmeket, amikor az ő elemzésére felkért pszichiáter (szovjet viszonylatban tuti, hogy ő volt az első profilozó) szembesíti azzal, amit róla évekkel az elfogása előtt leírt. Akkor megtörik és bevall mindent sírva, szinte szánom, hogy milyen emberi. Csakhogy nem ennek kéne történnie! Megvetést, haragot, undort szeretnék érezni, hiszen minden idők egyik legkegyetlenebb gyilkosát kapták el, aki gyerekeket kínzott, erőszakolt és ölt és részben evett meg, ehelyett azt kapom, hogy ó szegény, világ életében a saját fantáziavilágába volt bezárva, mert őt senki nem értette meg, és most zokog. És így nem áll össze a kép. 

Csikatilo tevékenységének lényegét, az elborult kegyetlenséget egy az egyben kihagyták a filmből, tetteinek legmerészebb érzékeltetése egy vértől csöpögő száj két másodpercig. Egy dokumentumfilmbe több feszültséget tesznek, mint ebbe az alkotásba. Ez a film egyvalamire jó, el lehet morfondírozni azon, hogy milyen hihetetlenül sokat számít a hatalom és a kapcsolatok, főleg egy kommunista országban, ahol a szakmaiság annyira alsóbbrendű kérdés, hogy szinte nem is létezik. 

Szólj hozzá!

Jobb napokon

Mosollyal ébredek. De jó, hogy vagy te nekem! Hallod, annyira jó együtt lenni, hogy most legszívesebben mindig ezt akarnám. Na jó, igazából nem mindig, de azért most kicsit hadd érezzem úgy, oké? Szerettem ezt a beszélgetést, jó veled, amikor olyan közel vagy hozzám, hogy dörmög a hangod a fülembe, és hallom, ahogy szuszogsz, és egyszerűen csak jó együtt lenni. Semmiért nem cserélném el ezeket a perceket, az érintéseinket, a csendjeinket, a szokásainkat. Része vagy az életemnek, akárhogyan is, és ez most jó nekem, nagyon jó. Maradj, szükségem van rád. Nő akarok lenni melletted. A múlt hibái... no igen... de hát mindenki hibázik, és te legalább beláttad..Évek teltek el, és mindig megtaláljuk egymást, és ez is jó. Menj, ha akarsz. Én tudom, hogy úgyis visszatalálsz. Hiszen mi ismerjük egymást, és sokszor egy pillantásból, sőt, a neten egy smiley-ból tudjuk, mire gondol a másik.

ambi.jpg

Rosszabb napokon

Ha a helyzet úgy adná, simán átlépnél rajtam. Igaz? Igaz, hiszen már megtetted. Kétszer. Ha az élet úgy hozza, hogy nekem nem jut jobb/több nálad, azzal azt garantálom magamnak, hogy soha nem azt kapom meg, amit megérdemelnék, csak jut, ami jut. Még akkor is a második hely, ha nincs első helyen senki, sőt, talán még jelölt sincs rá. És a végén még magam is elhiszem, hogy csak erre vagyok jó: időnként néhány órára, egy fél vagy egy egész éjszakára. Beszélgetni is szoktunk, az igaz, de tudom ám, hogy azért csinálod, azért érdeklődsz, mert egyébként szar alaknak éreznéd magad, és anyukád úgy tanított, hogy illik megkérdezni a másiktól, hogy szolgál az egészsége, főleg ha utána ágyadba viszed az illetőt. A személyem csereszabatos, és míg te nehezen hiszed el rólam, hogy soha nem lesz másik szeretőm, én tudom, hogy neked viszont simán lesz. Akár több is. És én neked nem létezem. Menj már innen!!

 

(És aztán elmentél. Köszönöm, hogy itt voltál, és azt, hogy már nem vagy itt.) 

Címkék: férfi

1 komment

Ha nagyon röviden szeretném megfogalmazni ennek a bejegyzésnek a lényegét, akkor azt mondanám: úgy vagyunk szocializálva, hogy a végén mindig győz a jó.

Gyerekkorunkban az összes mesének az a vége, hogy a jó  győz, és a gonosz pórul jár. Piroskát kivágja a farkas hasából a vadász, és köveket rak a helyére, így farkas beleesik a kútba. Jancsi és Juliska szerencsésen megmenekülnek, még meg is gazdagodnak, a gonosz boszorka bezzeg hamuvá ég. És így tovább. Felnőttkorunkban pedig egyrészt a filmek erősítenek rá erre - a legtöbbnek a vége happy end, főleg ha hollywoodit nézünk - másrészt a könyvek. A nem "boldog végre" végződő sztorik a megjegyzendő kivételek. 

Ha rosszul megy a sorunk, balszerencse ér balszerencsét, és úgy érezzük, ezt nem érdemeltük meg, barátaink azzal biztatnak: majd jobb lesz! Végül úgyis ki fog sütni a nap! Ha a rossz, romboló, negatív élethelyzet évekre állandósul, akkor a következő a szentencia: rossz dolgok azért történnek veled, mert ezekből tanulnod kell, és ha ez megtörténik, akkor utána mindjárt kisüt a nap - tehát győz a jó.

Egész életünket így éljük le. Még a halálunkra is úgy gondolunk, hogy esetleg sokat szenvedünk a halálunk pillanatáig (ha mondjuk betegek vagyunk), nade utána! Utána az életünkben elszenvedett sérelmeinkért, sikeresen megharcolt csatáinkért, nemes tetteinkért, áldozatainkért vár a jutalom, mennyországi vakáció,  esetleg magasabb rendű újjászületés képében, kinek-kinek hite szerint.

the-end.jpg

És nem tudunk mit kezdeni azokkal az élethelyzetekkel, amikor kiderül, hogy ez a "végén győz a jó", és bármi történik, mi végső soron csak jól járhatunk, mert minden a javunkat szolgálja szöveg - egy nagy humbug. Azért találtuk ki, hogy ne érezzük olyan pocsékul magunkat a valóságban. Mert tényleg, vannak olyan helyzetek, amikből tanulnunk kell, és miután tanultunk belőle, utána nekünk tényleg jobb lesz. De van olyan is, amikor nem lesz jobb. Vagy esetleg rosszabb lesz. Van olyan, hogy megvívunk egy csatát, minden lehetséges erőnket bevetve, és győzünk. És van, amikor hiába vetünk be minden lehetségest, akkor is veszítünk. Nincs mindig happy ending.

Tessék tudomásul venni: nem győz mindig a jó. Ezt csak a mi elkényelmesedett, túlságosan európai,  és túlságosan kényelmes fotelben ülő gondolkodásunk veszi magától értetődőnek, mert mi ebben nőttünk fel. És a legtöbb ember, akit egy-egy tragédia nem rángat ki ebből a szemellenzős vakságból, tényleg elhiszi ezt. 

Az ilyen emberek a - némi képzavarral élve - legnagyobb kispolgárok. Nekik általában az örökös happy ending mellett még az is meggyőződése szokott lenni, hogy az, hogy mi történik veled, rajtad múlik, illetve, hogy senkire sem raknak nagyobb terhet, mint amekkorát elbír. Ezeknek a témáknak a kivesézése azonban egy másik blogbejegyzés témája lesz. 

Címkék: jövő igazság szerintem

Szólj hozzá!

11.
augusztus

Sorminta

mindenannyi  |  2 komment

Csak egy észrevétel, oké? Ne vedd komolyan, de talán érdekes. Gyere, mutatom.

Látod, hogy az exem hogy néz ki? Látod. És a másik exem? Ugye, hogy hasonlítanak? Hányszor mondtam neked, hogy sorminta, és mindig hozzátettem azt is, hogy: basszus! Igaz? Mert nagyon bosszantott. És azt hittem, csak velem űz valami irtó hülye játékot a sors, hogy mindig ugyanolyanokba botlom. Te meg azt mondtad, hogy ennek jelentősége van. Hát nincs! Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan te gondoltad. 

Nézd ezt a képet, ő az exem exének a volt élettársa. Most találtam meg facebook-on. Kire hasonlít? Az exemre, természetesen. Ugyanolyan az arcuk, a testalkatuk, a mosolyuk, igaz? És most nézd meg a volt élettárs új barátnőjét, kire hasonlít nagyon? Bingo, az exem exére. (Tudsz követni? Akkor jó.) 

Emlékszel L-re, és az új barátnőjére, aki azóta elhagyta? Ugye tudod kire hasonlított az új barátnő? Rám. És emlékszel sok évvel ezelőttről Á-ra, aki azt hangoztatta, hogy a csaj, akibe szerelmes, olyan mint én vagyok? Istenem, ezer éve nem gondoltam plátói szerelmemre, D-re! Mindig hosszú, fekete hajú női voltak, és most a felesége teljesen ugyanolyan, mint a sűrűn váltogatott barátnői régről. 

Látod, nem vagyok egyedül ezzel, sok mindenkinek - ki tudja, talán mindenkinek - megvan a maga sormintája, a típus, amit ha nem is keres, megtalálja. Kiszúrja a tízezerből azt az egyet, aki - egyre biztosabb vagyok benne - hasonlít Valakire. Egy Nagybetűs Valakire, aki volt egyszer, és talán egymás kezét sem fogták meg soha. 

2 komment

Tavasszal rossz időszakom volt. Rengeteg munka, az irodában teljes fejetlenség, nagyon is fenyegető családi gondok, magánéleti nyűglődés, szóval mondom, rossz időszakom volt. És nagyon-nagyon sajnáltam magam, hogy ilyen szar semmi kis életem van, nincs pasim, nincs pénzem, csúnya is vagyok,  áh, nekem semmim sincs, nem is érdekel semmi, legjobb lenne meghalni! 

Aztán találkoztam egy velem egykorú nővel, akinek parókája volt. Jó paróka, ugyanis nem rikít kilométerekről, hogy nem igazi a haja, csak ha jobban, alaposan megnézed, akkor tűnik fel, hogy túl sűrű, és sehol sem látszik az a pont, ahol a haj kinő a fejbőrből. A paróka viselőjénél mellrákot diagnosztizáltak. Műtötték, kemózták. Férje, gyereke nincs, idős édesanyjával él, és ráadásul nagyon beteg, bár ez akkor a parókát leszámítva nem látszott rajta. Nem is a betegségéről beszélgettünk, teljesen másról, de ezek a gondolatok közben végigcikáztak a fejemben. Olyan volt, mintha pofon ütöttek volna. 

Hirtelen kétféle érzés tört elő belőlem. Egyrészt  nagyon szégyelltem magam, amiért - hozzá képest - pitiáner problémák miatt eszem magam egyfolytában. Másrészt pedig elöntött a hála azért, amiért nem vagyok ilyen beteg. Furcsa dolog, de így volt, egy pillanat alatt más perspektívát kapott minden.

Nincs pasim? Majd lesz! Nincs pénzem? Szerzek! Gondjaim vannak? Megoldom!!! Mert az én életemet nem veszélyezteti semmi, én nem vagyok rákos, én egészséges vagyok - na jó, nagyjából egészséges -, élek, és jelen állás szerint számíthatok arra, hogy évek múlva is élni fogok! Vehetek tartós tejet! Tervezhetek majd egyszer családot, felújíthatom a lakásomat! Várhatom a kedvenc írom legújabb könyvét, a következő filmpremiert, várhatom a jövőmet, és mindezt a legnagyobb lelki nyugalommal tehetem meg. Az istenit a nyavalygós fejemnek, hát létezik annál csodálatosabb dolog annál a tudatnál, hogy folytathatom tovább? Hogy elbuktam, és hibákat követtem el, és elveszítettem, és elrontottam, sőt néha iszonyúan elcsesztem - de van időm és van lehetőségem tovább folytatni, helyrehozni, másképpen csinálni? És én semmivel, egy micurkányival nem vagyok se jobb, se rosszabb annál az embernél, akinek erre nincs, vagy csak nagyon feltételesen van lehetősége. 

Hirtelen hálás lettem a gondjaimért, még ha időnként nagyon nyomasztanak is, még ha úgy látom is, hogy képtelenség őket megoldani, és soha nem lesz jobb. Még akkor is, mert ott volt előttem a bizonyíték, hogy van ennél sokkal lejjebb, van ennél sokkal rosszabb. Nekem legalább a puszta életben maradásomért nem kell küzdenem, és ez nem kicsi dolog, mert velem is ugyanúgy megeshet, mint akárki mással.

Szerencsés vagyok, életben vagyok, boldog vagyok.

Címkék: jövő rák egészség

Szólj hozzá!

Azt hiszem, született mázlista vagyok. Olyan országban élek, ahol bőrszín, vallás és minden más vonatkozásban is a többséghez tartozom. Szabadon, nyíltan szerethetek bármilyen férfit - merthogy hetero nő vagyok. Járkálhatok vele az utcán kézenfogva, és ezért senki sem néz rám ferde szemmel. Mit tettem ezért? Semmit. Egyszerűen csak így van, ilyennek születtem. 

És ha meleg volnék?

A mai Pride-hoz kapcsolódó cikkek tömegével kapcsolatban elgondolkodtam. Két dologra jutottam. Először is, hogy ha fordított világban élnénk, baromira nem örülnék neki, ha jószerével mindenkinek lenne véleménye az én szexuális életemről, ami a hálószobában, csak a kedvesemre és rám tartozva történik. Nagyon nem örülnék neki. Magamat ismerve előbb-utóbb gyilkos indulataim lennének azokkal szemben, akik megmondják, megfejtik, megokoskodják azt, amit ki se próbáltak soha, de nem is próbálnák, mert tőlük idegen. De betonbiztos véleményük, az van, naná. Hát mondom, rohadt morcos lennék, mert ehhez senkinek semmi köze, csak nekem, aki csinálom. 

foib.jpg

Másrészt, hogy örök hibám: képtelen vagyok felvenni az unintelligens emberek ritmusát. A cikkeket, blogokat, kommenteket olvasva évek óta ugyanazok a gyűlölködések, ugyanazok a -  mára baromira unalmas, és ezerszer elmondott - frázisok, fröcsögések térnek vissza. Például 100%, hogy valaki benyögi, miszerint "felőlem csinálhatják de csak a négy fal között!" Nekik üzenném, hogy szerintem ahogy az emberek döntő többsége, a melegek is ugyanúgy négy fal között csinálják, mint mi, heterók. Mégis, ennek a kijelentésnek van egy másik olvasata is, mégpedig az, hogy ha meleg vagy, akkor bújj el, rejtőzz, mert én, a hetero, nem akarom látni azt, hogy te meleg vagy, és másképpen viselkedsz, mint én. Ha fogod a párod kezét, hányingert kapok, ha esetleg adsz a szájára egy puszit, el is ájulok, és ha megfogod a seggét, egy hétig kezelnek utána az intenzíven. Mert én, a hetero, nem tudom elfogadni, hogy te nem úgy és nem azt dugod meg, mint amit én. 

Mert igazából erről szól ez az egész, nem igaz? Nagyon is letojja mindenki, hogy ki vesz fel rózsaszínt, meg tangabugyit. Most őszintén, ha végigmész a városban mondjuk szombat este, hány kattant fazont láthatsz? Egész addig baromira nem érdekel senkit, ha kattant az illető, akármilyen rikító mondjuk a frizurája, a ruhája, a viselkedése, a hanglejtése vagy akármi mása, amíg ki nem derül, hogy a hálószobában nem azt csinálja, mint a hetero többség. És ne mondd azt nekem, hogy nem így van, mert így van. Ja, te férfi létedre nem nőkkel....? Ja, te nő létedre csajokkal...? Na jó, ez utóbbit pornóban szívesen, de egyébként fel vagyok háborodva! 

Szintén nagyon jellemző még, hogy a homoszexuálisokat mindenki meg akarja fejteni. A genetika az oka. A neveltetés. A szülők hibája, rosszul nevelték. Betegség! Bűn! Sőt: választott életmód. Hát, a fene tudja. Én, ha szabadon választhatnék szexuális irányultságomat illetően (nem tettem), akkor biztos, hogy nem akarnék önként egy olyan kisebbséghez tartozni, akiket a világ ostobbábbik fele megvet, egyes országokban pedig üldöz, börtöbe zár vagy felkoncol. Tudniillik nem éri meg. Ha egyébként tök mindegy lenne, orgazmus az orgazmus, akkor inkább köszi, nőként maradok a pasiknál, és nem lincselnek meg, pofonegyszerű. 

Szó mi szó, az emberek igazán undorítóak tudnak lenni, de ez nem újdonság. Emellé társul még egy rendes adag tudatlanság (csak hogy a legjellemzőbbet említsem: a melegeket összemossák a pedofilokkal, pedig a kettő nagyon nem ugyanaz), és érdekes, de szerintem a témával kapcsolatban sok férfiből előjön a falu bikája. Még akkor is, ha életében egy nőt se rakott meg rendesen, a melegekkel szemben állást foglalva ő "A" férfit, mert őt legalább érdeklik a nők. Ami minden kétséget kizáróan minden igazi férfi ismérve. Ez valami olyasmi késztetés lehet, mint taplóéknál a jobb nők utáni fütyülgetés és beszólogatás. Ezzel is bizonyítják saját maguknak, hogy ők a falu bikái mind, egyenként és összesen is. Mert ők aztán lenézik a nyálas buzikat. Na, ezért mennek ki néhányan ellentüntetni. Nem a rózsaszín tangában táncolók miatt (ha szoktak egyáltalán ilyet csinálni a Pride-on?), hanem saját maguk miatt. Ők bebizonyítják maguknak, hogy a szivárványszínűekkel ellentétben ők a bikák. Az igazi férfiak. És soha nem fognak rájönni, mennyire szánnivalóak.

Egyébként sem értem, hogy miért irritál sokakat a Pride. Engem szimplán nem érint, és közelebbről nem is érdekel, tehát nem nézem. Egyszerűen nem megyek oda. Nem azért mert el akarom kerülni, hanem mert egyébként sincs ott dolgom. A megjelent cikkeket ha akarom elolvasom, ha nem, akkor meg nem. Tévét nem nézek, rádiót nem hallgatok, de egyébként ha tenném, és rettenetesen irritálna a téma, biztosan átkapcsolnék a NatGeo-ra addig, amíg erről tudósítanak, nehogy szívifarktust kapjak. Első az egészség! És mivel Pride egy évben csak egyszer van, simán kikapcsolhatom az életemből 100%-ig, ha akarom. Szóval akkor most kinek mi a problémája? 

A melegek nem ártanak senkinek. Csak szerelmesek, mint mindenki, és szexelnek, mint mindenki. Mások, mint a többiek, de mi, heterók is mások vagyunk, mint a többiek. Egy olyan férfi, akin úgymond nagyon látszik, mert mondjuk affektál, az lehet vicces vagy érdekes, de hogy utálkozni és üldözni....? Ezért, könyörgöm? Ez olyan, mintha a féllábúakat üldöznénk, mert nem úgy járnak, mint mi. Vagy a nyúlszájúakat, mert nem úgy beszélnek. Sajnos vannak, akik ezt is megteszik, de legalább ez nem általános, a sérültekkel szembeni tolerancia ugyanis kilométerekkel vezet a meleggel szembeni tolerancia előtt. (És szinte látom, ahogy rávágod: mert ők nem tehetnek róla! Miért, a melegek igen? Na, akkor vitasd meg az emléleteid egyikét azzal, akit ez érdekel.) 

Utópiában biztos, hogy mindenki a saját (és/vagy a kedvese) lába közével foglalkozik, és nem idegenekével. Utópiában csupa intelligens, érzelmileg is felnőtt ember él, és lenéznek ránk kissé szánakozó mosollyal, mondván: gyerekek, van még hová fejlődnötök. 

3 komment · 1 trackback

Van egy olyan típusa a nőknek, akiket tipikus jó kislánynak neveltek. A tipikus jó kislánynak szabad sírni, ha bibis lett az ujja, szabad babákkal öltöztetőset játszani, és segíteni anyukának a konyhában. De nem szabad dühösnek lenni, káromkodni, pocsolyában játszani, szemtelenkedni, visszabeszélni, és így tovább. Mert az egy lánynak nem való. Fütyülni sem! A tipikus jó kislány gyerekkorában azt látja, hogy anyuka teljes mértékben kiszolgálja apukát. Apuka igaz, hogy nem rossz ember, de ő is ebben nőtt fel, és ezt látta otthon. Hazajön fáradtan a munka után, és leül a tévé/számítógép/sportújság mellé, és amikor anyuka jön haza fáradtan, ő főz vacsorát, ő mos ki, és ő hozza a kisasztalra a kávét megfáradt apukának, és magának is. Aztán ha ideje lesz rá, megissza, de addig is meg kell csinálni a rántást. Mert a nők dolga, hogy a férfiakról gondoskodjanak.

A tipikus jó kislány úgy szívja magába ezt a mintát, hogy észre sem veszi - hogy is vehetné észre, hiszen csak egy gyerek -, és ő is úgy bánik minden egyes férfival az életében, mint ahogy anyuka bánt apukával. Gondoskodón, szeretettel, zokszó nélkül, és főleg: saját érdekeit, elképzeléseit, vágyait háttérbe szorítva. A másik a fontos, hiszen szeretem, és ez így helyes, mi összetartozunk. És amíg a tipikus jókislány életében feltűnő apuka-minták valami iszonyú nagy disznóságot nem csinálnak, addig a jókislány sem változtat. Miért is változtatna? Hiszen a jó úton jár, biztos hátteret ad annak, akit szeret. Érzelmileg főleg, de minden másban is. És ezt mindenki kihasználja, egytől-egyig. Nincs kivétel. Ahogy az oroszlán a gyenge gazellát szúrja ki a tömegből és arra hajt, bizonyos férfiak éppen így szúrják ki maguknak azokat a bizonyos nőket, akikről valami hatodik érzékük megsúgja, hogy lehet őket használni. Pedig a nő a legtöbb esetben nem gyenge. Csak nem tudja érvényesíteni saját magát, a saját akaratát egy férfival szemben, mert nem tanulta meg, hogy hogyan kell.  

Idővel a jó kislány elgondolkodik, hogy milyen lenne, ha egy férfi igazán szeretné őt. Ó, az csodás lenne! Felhőnjárás, meg vattacukor, romantikus kézenfogva-séták a naplementében. Ha egy férfi igazán szeretné őt, akkor biztos, hogy nem kezelné alárendeltként, és adna a véleményére, és nem lenne természetes, hogy jókislány csak ad, és ad és ad, és cserébe nem kap semmit, vagy majdnem semmit. Hiszen ő is megérdemli, hogy szeressék, nem? De akkor miért van az, hogy szerelem és szeretet helyett használják, mint egy tárgyat? Ő csak azt adta, ami szerinte helyes, amit mintaként maga előtt látott, amire nevelték: hogy legyen jó.

www.tvn.hu_13e2b440a6f1ae837526e1a3d6d5bba6.jpg

És nem érti sokáig, hogy ezt miért nem becsülik meg. Miért nem mennek el a randira (és miért bocsátja ő ezt meg), miért nem szól vissza, amikor bántják, lenézik, mellőzik, rosszabb esetben nyíltan kritizálják, megalázzák, legrosszabb esetben pedig megverik. A sokadik csalódásnál a jóra nevelt és már bőven nagylány szerencsés esetben kapisgálni kezdi, hogy ez nem stimmel, és ha nem teljesen hülye, rájön arra is, hogy a világ nem fog megváltozni és hozzá idomulni. (Rossz esetben erre soha nem jön rá, és leéli az életét úgy, hogy azon sóhajtozik: őt miért használja ki mindenki.) Ráébred arra, hogy neki is vannak saját vágyai - még ha kicsit szánalmasak és romantikusak is időnként, de legalább vannak - és van saját akarata, még ha senki nem is szokta meg, hogy azt használja. Elég hosszú az út, amíg a lábtörlőből öntudatos ember, öntudatos nő lesz, és nagyon sok a bukási lehetőség. Visszaköszönnek a berögzült viselkedési minták, visszaköszönnek volt szerelmek, akik nem értik, miért nem kapják meg azt az engedelmes bábot, akit olyan kényelmes volt használni éveken át. Kollégák, barátok, ismerősök nem értik, miért lett a nőből agresszív picsa, miért hisztis, miért ilyen hülye emancipunci, régebben sokkal normálisabb voltál! 

Pedig csak annyi történt, hogy a világ férfitársadalma a nő számára kettévált: vannak azok (kevesen), akik megérdemlik a gondoskodást és az érzelmi hátteret, mert tisztelik és megbecsülik, uram bocsá: szeretik, és ezért tesznek is, nap mint nap. És vannak azok (sokkal többen), akik nem. Ők mennek a levesbe, nekik nincs belépés az ajtón, mert nem érdemlik meg. Az ilyen lehetőségeket hagyja elmenni, mert pontosan tudja, hogy egyedül sokkal jobban boldogul, mint egy méltatlan kapcsolatban alárendeltként. 

A világ nem változott meg, ahogy a múltja sem, ő maga azonban igen.

Ha gyerekem lesz, és történetesen lány, nem fogom jó kislánynak nevelni. Inkább legyen vad és zabolátlan, törje be a többi gyerek orrát a játszótéren és kapjon intőt a suliban, de tanuljon meg kiállni magáért. Ne felnőttkorban kelljen megtanulnia! Legyen természetes a számára, hogy hozzá vagy tisztelettel közelítenek, vagy el lehet sétálni az ajtó irányába. Tanulja meg, hogy a saját akarata, a saját jogai, vágyai, tettei semmivel sem érnek kevesebbet, mint bárki másé. Ne higgye azt magáról, hogy bárkinek is alá kéne rendelnie magát, legyen az szülő, testvér, fiúbarát vagy férj. Senkinek, soha, csak a saját gyerekének, ha lesz. 

Címkék: férfi önérzet

Szólj hozzá!

- Jó napot!

- Á, jó napot Tibikém, hát hogy van?

- Köszönöm, Lajoskám, kitűnően! Képzelje, sikerült elhelyezkednem!

- Ne mondja! Ilyen hamar?

- Bizony, csak másfél év volt.

- Maga mázlista! És mondja, hogy sikerült ilyen hamar?

- Végülis nem volt benne semmi megerőltető. Csak az alvást kellett kihagyni. Tudja, éjjelenként ott ültem a számítógép előtt és lestem az állásportálok hírleveleit. Mindent megpályáztam!  Szakmunkástól az igazgatóig. Csináltam nyolc különböző önéletrajzot, hamisítottam egy OMMF igazolást és több referencia levelet. Így elértem, hogy havonta átlag két interjúra hívjanak be. Gyerekjáték!

- Maga tényleg szorgalmas volt, úgy látom. Nade meg is van az eredménye, ugyebár?

- Meg bizony! Ennél a cégnél mindössze négy forduló volt, mondhatni, egyből felvettek. Igaz, utólag megtudtam, hogy erre az állásra csak nyolcszázhuszonketten jelentkeztek, így azért könnyebb volt.

- Hallja-e, tényleg irigylem. És meséljen, milyenek a kollégák?

- Csak olyanok, mint máshol. Dolgozunk szépen, csendben.

- Csendben?

- Igen, ugyanis beszélni munka közben nem szabad, zavarja a főnököt. Ha valaki indokolatlanul megszólal, rögtön levonnak a béréből. Múlt héten is, odacsíptem az ujjamat a fiókkal, aztán magamról megfeledkezve felkiáltottam, hogy a kutyaúristenit!, mindjárt tízezrem bánta. Az asszony nagyon kiakadt, szegény.

- Neki se lehet könnyű.

- Nem, de azért jól bírja. Csak a gyerekekről kellett lemondania. De azért vasárnaponként, ha nincs túlóra, láthatja őket.

- És hová rakták a srácokat?

- Hát az árvaházba. A feleségem főnöke nem látta elég biztosítéknak a nagymamákat, és nem akarta, hogy a feleségem egy percet is hiányozzon egy gyerekbetegség miatt. Túl értékes munkaerőnek tartja, azért van ez.

- Érthető.

- Igen, bár az asszony eleinte nagyon hiányolta őket. Aztán beletörődött. Végülis, enni kapnak, aludniuk is van hol, és ha ünnepnapon hazajönnek, visszakapcsoltatjuk az áramot.

- Maguk milyen emberségesek. A Kovácsékat hallotta? Tutajra ültetve leúsztatták a gyerekeket a Dunán, és beszereztek egy igazolást, hogy mind a ketten meddők. De megérte, mert most már dolgoznak, segédmunkások az útépítésnél.

- Nahát! Igazán csak gratulálni tudok nekik. Én is szívesen lennék segédmunkás, de sajnos, csak két diplomám van, és mandarinul sem beszélek. Hiába, ez az alulképzettség nagy átok.

- Na, nem tartom fel tovább.

- Nem sietek nagyon, csak ide az orvosi rendelőbe megyek, varratot szedetni.

- Ja, a lába?

- Igen, végülis megcsináltattam. Igazán nem nagy áldozat, ha meg akarja tartani az ember a munkahelyét, ugyebár. Pont olyan lett, mint a cégvezetőé!

- És mondja, nem fájt nagyon?

- Á, altattak. Igaz, a tb nem finanszírozta, de most, hogy az asszony is dolgozik, megengedhettük magunknak.

- És mit szólt a főnöke?

- Képzelje, el volt ragadtatva! Mindjárt kihúzta a nevemet a feketelistáról, amire a múltkori fiókos eset után kerültem. Végülis egy láb levágása, hát mi az? Marad még egy, meg a mankó, azzal is vígan elvan az ember. És ami a legfontosabb: a cégnél most már tudják, hogy minden körülmények között hűséges vagyok hozzájuk.

- Hát a legjobbakat magának, Tibikém!

- Magának is Lajoskám, magának is! Üdvözlöm az asszonyt, meg a srácokat.

- Átadom majd a jövő héten, ha hazaértek. Tudja, nekik is hosszú a műszak.

Szólj hozzá!

Eggyel (vagy kettővel?) alábbi bejegyzésemben említettem, miért kételkedek az összes ufós sztoriban. A kozmikus naptár miatt.

Pofonegyszerű: a kozmikus naptár a Föld születésétől a mostanáig eltelt időt egy évre vetíti ki. A Föld kb. 4,5 milliárd éves. Volt a Nagy Bumm, aztán a gravitáció és némi mázlifaktor segítségével összetömörültek a bolygók és a csillagok, köztük a Föld is, ami nemigen volt barátságos helynek nevezhető: több ezer fokos olvadt kőzet volt az egész, nagyon-nagyon sokáig. Aztán lehűlt, szépen lassan, nincs hova sietni. Aztán - talán  meteorbecsapódásoknak köszönhetően - lett rajta víz. Abban meg lettek mindenféle élőlények. Amiknek egy része kimászott a vízből és elkezdett a szárazföldön élni. És fejlődni. Lettek dinoszauruszok, amik aztán jól kihaltak, hiába voltak olyan nagyok és erősek, aztán jöttek ősemberek, és sok-sok elpusztult civilizáció. Újrakezdés újrakezdés hátán. Majd aztán úgy pár ezer éve elkezdődött a mi civilizációnk. 

A naptárt alapul véve januártól nagyjából szeptemberig nem történt semmi. Na jó, ez így nem igaz, mert például létrejöttek bizonyos kőzetek, meg a légkör, óceán és hasonlók, de élet, az semmi. Szeptember körül kezdtek megjelenni az első életformák, az egysejtűek. Aztán október körül jöttek a puhatestűek, novemberben a szilárdabb vázzal rendelkezők, és december elején a dinoszauruszok (akik, mint tudjuk, jól kihaltak, hiába voltak olyan nagyok és erősek). 

Az előember, akivel mi már nehezen tudnánk kommunikálni, december 31-én jelent meg, estefelé, sötétedéskor. Késő este, úgy 10 óra felé megtanulta használni a tüzet. Alig fél perccel éjfél előtt született Jézus. És most van éjfél.

Nos, ezért nem hiszem el az ufós sztorikat. Mert ha jönnének is, páratlanul jól kéne tudniuk időzíteni ahhoz, hogy egyáltalán érdekeljen valakit az ittlétük. Ha egy ufó akárcsak másodpercekkel hamarabb jön a kelleténél, nem találkozhat olyan élőlénnyel, akit érdemes lenne elrabolni, vagy akinek ufós trükköket lehet bemutatni, vagy elhozni a világbékét, vagy leigázni és elrabolni kincseit. Ha egy-két órával hamarabb jön, akkor nem találkozik senki emberszerűvel,  és ha néhány héttel hamarabb jön a kelleténél, akkor esetleg le sem tud szállni, mert nincs szilárd talaj a lába alatt. Véleményem szerint, ha az emberiség még jó sokáig marad a fenekén, és megtanul hosszú távon túlélni, valamint kijut a világűrbe (nem, nem a Holdra gondolok, mert az még csak a szomszédság), akkor lehet esély arra, hogy egyszer tényleg pacsizhatunk a marslakókkal. Akik nyilván nem a Marsról fognak jönni, de ne legyünk ennyire szőrösszívűek.

És hát ki tudja, hátha a Pixar alkotóinak van igaza, és ufóék tényleg itt jártak? Esetleg ez egy rejtett üzenet, és az alkotók valós események alapján animálták ezt a filmet? Húúúúúú......

Szólj hozzá!

Azt kell mondjam, ez a film nem hasonlít semmilyen másik filmre sem, amit eddig láttam.

Ez jórészt a témája miatt van. Csináltak már jónéhány filmet fogyatékkal élő emberekről, de az ő szexuális életüket, a magánéleti küzdelmeiket diszkréten a háttérbe szorították. Azt hiszem, ez a dolog úgy működik, mint ahogy mondjuk az akciófilmekben a főhösnek soha nem kell pisilnie; ilyen egyszerűen nem létezik. Ez a film viszont éppen az eddig háttérbe szorított témáról szól. Adott Mark O'Brien, aki költő és újságíró, és aki 6 éves korában gyermekbénulást kapott. Bár túlélte, azóta napjai nagy részét vastüdőben kénytelen eltölteni, egyébként megfulladna, a gépen kívül tölthető idő számára maximum órákban mérhető. A vastüdőnek a neve és a kinézete is visszataszító, a hangja is rémes, őszintén fogalmam sincs, hogyan lehet uszkve 20 órát eltölteni benne nap mint nap, de aki erre van kényszerülve, az - gondolom én -  kénytelen megbarátkozni a helyzettel. Mint ahogy azzal is, hogy ha az ember állandó gondoskodásra szorul, mert semmit sem tud mozgatni magán a fején kívül, akkor az intimitás nem létező fogalommá válik. Ha telefonálsz, mindenki hallja amit mondasz, ha leírsz valamit az írógépeden, azt mindenki elolvashatja aki belép a szobába, és a mosdatás, az öltözködés, az evés, az ivás, az ürítés mind-mind közkinccsé válik. A szülők dolga, a gondozó dolga, a kórházi ápoló dolga. Mindenkié, éppen csak nem a tiéd. Nincs olyan, hogy magánügy, maximum gondolatban. Csakhogy a test megköveteli a magáét, ahogy a lélek is, és bár Mark hithű katolikus, 38 éves korára eljut odáig, hogy szeretné megismerni a testi szerelmet. 

Mark-OBrien.jpg

Az igazi Mark O'Brien

Habár a témát illetően elképesztő módon teli van szorongással és félelemmel, mégis eljut egy szexterapeutához, Cheryl Cohen-Greenhez. Aki határozottan nem prostituált, bár elsőre könnyű összetéveszteni a kettőt, ahogy Marknak sikerül is. Ettől a találkozástól fordul meg a főhős élete, és bizonyos értelemben a terapeutáé is. Nem mellesleg, a történet igaz, és az alapját egy cikksorozat adta, amit Mark írt és jelentetett meg a Cheryllel történt találkozásairól 1990-ben. 

A film egyik legnagyobb erénye, hogy a téma kétségtelenül érzékeny mivolta ellenére is sikerült elkerülnie a közönségességet. Teljesen meztelenül csak az egyébként csodálatosan játszó Helen Hunt mutatkozik, aki a terapeutát játssza, de ennél a szerepnél furcsa is lett volna, ha szemérmeskedik. Természetesen van a filmben szex, hogy milyen, azt mindenki ítélje meg maga, de azzal nem árulok el túl sokat, ha elmondom: nem szabad szokványos szerelmi csatákban reménykedni. 

THE-SESSIONS-4.jpg

John Hawkes, aki Markot játssza, ragyogóan teljesíti a feladatát. Egyetlen másodpercig sem jutott eszembe a film közben, hogy ő egy színész, és igazándiból képes ám mozgatni a karját meg a lábát, csak most a szerep kedvéért nem teszi. Amit és ahogyan csinál, annyira hiteles, hogy a csalás lehetősége fel sem merül. De tőle, a főhőstől eltekintve is, nagyon jó szereplőgárdát sikerült összevadászni erre a filmre, mindenki  a helyén van. A film talán egyetlen fiktív szereplője Brian, a pap (William H. Macy), ő konkrétan nem létezik, de de a karakter sok derűt visz a filmbe. Ő a katolikus pap, aki a dogmák mögül kilépve képes emberként viselkedni, aminek még csak nem is az a fő bizonyítéka, hogy sörözik és bagózik, hanem ahogy Mark küzdelméhez viszonyul. Csak azt az egyet sajnálom, hogy Helen Hunt nem kapta meg ezért a szerepért az Oscart (bár a jelölésig eljutott), mert megérdemelte volna. 

Egyetlen negatívumot tudok felróni a készítőknek, mégpedig azt, hogy Mark gyerekkora, a szüleihez, testvéréhez való viszonya sajnálatosan kevés teret kap a filmben. Pedig érdekelt volna, és talán fontos is lett volna, de sajnos néhány mondattal letudták a témát.

Mindennel együtt, a filmet nem ajánlom azoknak, akik pörgős jelenetekre és hatalmas érzelmi viharokra vágynak. Ez a film finom és elegáns, időnként vicces, időnként torokszorító, mindkét érzelmet pontosan és éppen a kellő mennyiségben adagolva. 

Szólj hozzá!